Eltűnni látszik a játék gyermekeink életéből, márpedig nagy szükségük van rá a felnőtteknek is.
Ami a helyébe lép, az - sajnálatos módon - a teljesítmény.
A szülők nagy része emberfeletti áldozatot hoz csemetéje fejlődéséért és azért, hogy felkészítse egy általa látott világra, sajnos azonban az alkalmazotti attitűd, amelyre őket is nevelték, azt mondatja velük: "dolgozz keményebben!", ezért nem marad idő az önálló, kreatív játékra.
A mai kor gyermekei szinte minden tevékenységet szervezett formában végeznek, legyen szó akár sportról, művészetről, vagy magáról, a játékról. Ezek során valaki más mondja meg, mit kell tenniük, ami a kreativitást, a problémamegoldó képességet és a kezdeményező készséget tökéletesen kiirtja a gondolkodásból.
A szabad, struktúra nélküli játékra elengedhetetlen szüksége van a gyermeknek fejlődése során, ez alakít ki olyan fontos képességeket, mint az együttműködés, a kommunikációs készség, a konfliktuskezelés, a kreatív problémamegoldás és a kockázatvállalás, amelyek mind az érzelmi intelligencia alapvető kompetenciái.
Don Fulgosi evolúciópszichológus szerint a rugalmasság és az alkalmazkodóképesség egyenesen a túlélés záloga, márpedig ezekhez a képességekhez kizárólag a szabad játék által jutunk el (ezt mellesleg a különböző társadalomtudományok is tárgyalják a civilizációk fennmaradásának, illetve bukásának tanulmányozása során!). Ez ugyanis spontán társas viselkedési formák kialakítását kívánja meg tőlünk, és ma már - az agykutatás hihetetlen mértékű fejlődésének köszönhetően - azt is tudjuk, hogy az agykéreg homloklebenyi részének működése ehhez a tevékenységhez köthető. A kutatások kimutatták, hogy azoknak a gyermekeknek, akiknek több szabad játékban volt részük, az agysejtjeik között több átfedés fedezhető fel, ami azt jelenti, hogy több információt képesek feldolgozni, osztályozni, elraktározni és összefüggésbe helyezni. A játékmegvonás ugyanakkor gyorsan kialakuló depresszióhoz, agresszióhoz, illetve alacsony stressztűrő képességhez vezet. Az Egyesült Államokban a gyerekek 40%-a panaszkodik stresszre, ami a figyelemzavarok, illetve a magatartási problémák fő forrása.
Jó, ha odafigyelünk az ún. kontrollált kockázatra is. A túlzottan aggódó szülőknek talán rossz hír, de igaz, hogy elkerülhetetlen a valódi tapasztalatszerzés, ami olykor kisebb balesetek árán valósulhat meg.
A szülő dolga felvértezni a gyermeket a nehézségekkel szemben, nem megóvni!
Gondoljunk csak saját gyerekkorunkra, mi az, amire igazán emlékszünk, mi az, amit soha nem felejtünk el, amiből valóban sokat tanultunk!
Gondoljunk arra az igazságra, hogy alapjában véve az élet nem könnyű, sikeresek csak kudarcok megélésén keresztül lehetünk, és annál nagyobb a siker, minél több kudarcot élünk meg, hiszen ezek nem arra szolgálnak, hogy elkedvetlenítsenek, vagy eltérítsenek minket, hanem arra, hogy irányítsanak. Természetesen sikeres csak az lesz, aki emlékszik még arra, hogyan tanult meg biciklizni.... Egy szabályt kellett betartani: eggyel többször kell felállni, mint elesni. :-)
Talán érdemes átgondolni, hogy milyen világra készítjük fel gyermekeinket és hogyan tesszük azt.
Ismerjük azt a világot?
A nagyszüleinktől örökölt beidegződések alapján döntjük el mi a jó nekik?
Megkérdeztük tőlük valaha ezt?
